Aki más

Barátoméknál ültünk a fotelban, kellemesen elbeszélgettünk. Az érettségi után ő mérnöknek tanult tovább, s mivel mindent a két kezével akart - s amit akart, azt képes is volt - megfogni, gyakran csipkelődött velem lelkészi hivatásom miatt. Mivel azon a kéményfüstös későőszi estén ezt nem tette, fel is hívtam rá a figyelmét. Elkomolyodva mesélte el a következő történetet.

Egyik este apja megkérte, hogy vigye be a közeli kisvárosból Budapestre - barátom akkor sem értette pontosan, milyen célból, de azóta sem sikerült ezt kiderítenie. A városka határán, éppen az utolsó lámpa fénykörében valami vékonyöltözetű, magas fiatalember stoppolt, a hidegtől összeroskasztva vállait; az arcára utólag sem emlékezett barátom, de az apja sem, csak a szempár élénk, kicsit lázas villanására, meg erre a furcsa testtartásra. Megálltak, beült a hátsó ülésre, annak is a jobb szélére, annyit mondott a közömböstől épp egy Celsius fokkal melegebb hangon, hogy Budapestre kell mennie. Aztán apa és fia valami mobiltelefon akkumulátorának utolsó, szenvedésekkel teljes napjairól beszéltek. A főváros felé közeledve a fiatalember váratlanul megszólalt, hogy "Egy óra alatt mennyit hűl az idő! - Nigériában még meleg volt". Nehéz lett volna erre a fizikai képtelenséget magában hordozó állításra felelni, hallgattak. Aztán körülbelül azonos szünetek után meg-megszólalt, ilyeneket mondott: "Egy nap három vulkánt elzárni és két hegyet arrébb tenni - kemény munka volt." "Kár, hogy csak a hozzám jövő AIDS-eseket gyógyíthatom meg." "A Marianna-árok fenekén nagyon szép köveket láttam." Hallgattak, apa és fia érzelmei a nevetés és az őrülettől való félelem végpontjai között ingadoztak. A fővárosba érve épp egy domboldalon suhantak lefelé - jól ismerem a helyet, oda jártam ki azelőtt nyáresténként a lemenő nap fényében megmosdó városért s önmagamért imádkozni -, mikor megkérdezte: "Ez már Budapest?" Barátom halkan igent válaszolt. "Akkor én meg is érkeztem - mondta a fiatalember -, köszönöm a fuvart." És kinyitotta az ajtót és kiszállt. Apa és fia egyszerre üvöltöttek fel, barátom teljes erejéből a fékbe taposott, a kocsi csikorogva megállt. Nem mertek mozdulni sem. Aztán hívták a mentőket, a rendőrséget, és vártak. A rendőrök átfésülték a környéket, de semmit: egy vércseppet, egy letört ágat sem találtak. Barátomék nyugtatókat kaptak, hazaszállították őket. Napokig hírekre vártak, de a hírek kongtak az ürességtől - nem mint a harang teste, sokkal inkább mint az éhező kezében az utolsó konzervdoboz -, esetükkel kapcsolatban a sajtó csak azt említette meg, hogy a jobb hátsó ülés alatt friss sarat, s az ajtó kilincsén idegen ujjlenyomatokat találtak.

Barátoméknál ültünk a fotelban, s a fiatal mérnök így összegezte történetét: "Csak azt tudnám, ha nem voltak korlátai, akkor miért volt szüksége rá, hogy a mi kocsinkban utazzon? Csak azt tudom gondolni, hogy valószínűleg nekünk volt szükségünk rá."